A polgári demokrácia halott

Ön mindinkább megveti a képviseleti rendszereket. Miért?

Ez nem elvi, hanem történeti kérdés. A parlamentarizmusnak valamikor kétségtelenül óriási erényei voltak. De ez rég volt már. A mostani helyhatósági „választás” alkalmából mindenünnen áradó mocsok – a többpártrendszernek becézett kései kapitalizmus oszló teteméből fölszakadó bűz – jól szemlélteti, hogy a képviseleti rendszer miatt kár bánkódni.

Úgy látja, hogy megérett a bukásra?

Láthatólag már meg is bukott. Az ok az osztályoknak mint politikai szubjektumoknak a megszűnése, a tömegkommunikáció elterjedése és az általános kulturális hanyatlás. Ebben egyetértek egyébként a konzervatívokkal: a dekadencia tagadhatatlan. Hiszen a polgári társadalom elaggott, lehetséges alternatívái pedig nyomorultul elpusztultak.

Korábban azt mondta, hogy a célja kiutat mutatni ebből a kulturális hanyatlásból. Mennyire látja sikeresnek a törekvését?

Sikeresnek? (Nevet.) Sikeresnek egyáltalán nem látom. Egy fiatal barátom nemrég megkérdezte tőlem, hogy mi ma a baloldal legfontosabb föladata Budapesten. Azt mondtam, tessék elmenni a Szépművészeti Múzeumba megnézni a Rembrandt és tanítványai kiállítást. Nem mondhatunk le a legmagasabbakról. Ha már a jelen haldoklik, legalább éljen a múlt.

Ezt a programot sokan elitistának vélnék.

Igen, sokan beszélnek ostobaságokat. Régen nem múzeumokban nézték a festményeket, hanem paloták, lakások és templomok falán. Hogy a művészet ki van preparálva külön helyszíneken, kiszolgáltatva a kurátori divatoknak, persze sokat elárul korunkról, de föltétlenül szükséges hozzá, hogy ne süllyedjünk el a mesterséges „népi” kultúrában.

A youtube-os, tévésorozatos, valóságshow-s, tehetségkutatós, technós, death metalos, instagramos, snapchates, anyámkínjás új „népi” kultúra kétségkívül műtrágya. Irracionális őrjöngésben élünk, és szadisztikus képzelődések uralják a nyilvánosságot.

Nem volt forradalmi hangulat, amikor ön az 1990-es évek végén konzervatívból marxista lett. Mi volt az a döntő felismerés, ami mégis rábírta erre?

Annak belátása, hogy a piaci kapitalizmus és az alkotmányos-szabadelvű jogállam – ahogy nálunk régimódian nevezik ma is: „a polgári demokrácia” – annak ellenére, hogy 1989 fordulata néhány évre mintha fölfrissítette, fölújította volna, nem alkalmas többé a kor problémáinak a megoldására. Ráadásul „a polgári demokrácia” ma már nemcsak Kelet-Európában halott, hanem északnyugaton is súlyos válságban van.

Ez jobboldali korszak, és én aligha érem meg a végét

Sok helyen, így Magyarországon, általános gyűlöletnek örvend, és igen sokan idegennek érzik. A válságot fölismerők többsége a radikális jobboldalra távozott, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök, kevesebben – mint én is – balra. Valaha mindketten liberálisok voltunk.

Van egy másik fontos különbség is. Orbán azt mondja, hogy „mi, magyarok”, ön pedig „plebiszcitárius posztfasizmust szelektíven alkalmazó áldiktátorról” beszél. Nem zavarja, hogy az üzenete társadalmasításának komoly nyelvi akadályai vannak?

No de kedves barátom! „Üzenetemet” úgy is „társadalmasíthatnám”, hogy a szintén lendületesen fasizálódó ellenzéki, úgynevezett ballib kommentelők és posztolók retorikáját követem, akik azt írják Orbán Viktor magyar miniszterelnökről – moderálás nélkül! –, hogy „tolvaj kommunista csúti cigány”. Az ilyesmi ellen én mindig fölemeltem a szavam – eredménytelenül –, bár talán ilyen retorikával legyőzhettem volna „a nyelvi akadályokat”. Azt mondom, amit gondolok, azokkal a szavakkal, amelyek kifejezik azt, amit gondolok. Csak az nem érti, aki nem akarja.

Van olyan politikai közege, amely valóban meg akarja érteni? A nemrég elhunyt Heller Ágnes azt vallotta, hogy számára a baloldaliság kontextuális kérdés. Önnél is így van?

Semmiképp. Bár vannak lelkes olvasóim, akik semmiben se értenek egyet velem, s akik csak a mai magyar rendszer bírálatának örülnek a cikkeimben, a bírálatom elvi alapjait egyáltalán nem osztják. Én nem lelkesedem olyan baloldalért, amely maga is részese a morális és intellektuális válságnak. Durva támadásokat kaptam a magyarországi balliberális közhelygyárosoktól amiatt, hogy a demokratikus magyar identitás – amúgy rühellem ezt a kifejezést – lehetséges forrását a klasszikus magyar modernség irodalmában véltem megpillantani.

Én nem lelkesedem olyan baloldalért, amely maga is részese a morális és intellektuális válságnak

Jókai, Mikszáth és Krúdy méltánylata némely urak és hölgyek szerint „elitista” reakciósság és diktatúrás elfajulás. Ez engem hidegen hagy. A „nemzeti-konzervatív” magyar kormányzat megszünteti a műemlékvédelmet, és teleszórja a fővárost a legocsmányabb giccsel és ízléstelenséggel. Itt hatalom és ellenzéke egyetért a múlt megsemmisítésének üdvös voltában. Az ilyen kultúraellenességhez én túlságosan kolozsvári vagyok.

Térjünk vissza a marxizmusához. Miután a proletariátus feloldódott a fogyasztói társadalomban, ön szerint folytatódik valamilyen formában az osztályharc?

A proletariátus – de a burzsoázia is! – mint politikai szubjektum megszűnt. Az értéktöbblet – fizikai és intellektuális – megtermelőinek és kisajátítóinak a konfliktusa in abstracto továbbra is változatlanul fönnáll, de a mai, romjaiban heverő  baloldal törekvése a nagyobb (jövedelmi és szociális-kulturális) egyenlőségre pusztán az elosztási, nem pedig a termelési viszonyok megváltoztatására irányul, igazi antimarxista módon, egyébként pillanatnyilag reménytelenül. Ez pedig merő illúzió. A kapitalizmus azáltal, hogy győzött, nem változott meg. Ma az osztályküzdelmeket a biopolitikai – faji és nemi – harcok váltották föl, ez pedig a kapitalizmus örökkévalóságát ígéri, ami egyben az emberi nem közeles biológiai kihalását készíti elő.

Sajnálatos módon a föltámadásban nem tudok hinni. Jó lenne, de nem tudok

Hannah Arendt – olyan gondolkodó, akivel többnyire mélységesen nem értek egyet, de aki roppantul éles elméjű ember volt – mondta, hogy a nácizmus győzelmének egyik tragikomikus oka az volt, hogy a szociáldemokraták és a kommunisták azt gondolták, a hitleri antiszemitizmus csak ürügy és álca, amely mögött osztályszempontok állnak, holott azonnal kiderült, hogy a nácik ellensége nem a proletariátus volt, hanem a zsidók. Majdnem hatmillió fegyvertelen zsidó holtteste bizonyítja, hogy komolyan gondolták. A cél persze a szocializmus legyőzése volt, de a nácik szerint a zsidók nélkül a szocializmus halott. Mindenesetre Nyugat-Európában nem volt és nincs szocializmus: a nácik legyőzték – talán örökre –,  de nem az osztályharc eszközeivel. Ma ismét a biopolitikai küzdelmek állnak a középpontban – gondoljon a menekültkérdésre, a demográfiai kérdésre, a melegkérdésre, a nőkérdésre és az ökológiai katasztrófára –, ezekben soha nem a baloldal szokott nyerni. Tudom, hogy időszakos elbizonytalanodások ellenére versenytársainké – ha tetszik, ellenfeleinké – a hegemónia: ez jobboldali korszak, és én aligha érem meg a végét. Az európai posztfasizmus – nem a jelentéktelen kis neonáci csoportocskákra gondolok – nem öl, nem is kell ölnie, mert már nincs valódi ellenfele: a tőke és az állam, a kényszer ül a nyeregben, támadói erőtlenek és népszerűtlenek.

FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD

Ha már az örökkévalóságot említi: hogyan jellemezné a keresztyénsége és marxizmusa közötti viszonyt?

Nehéz ügy, mert a mai borzalmas légkörben a keresztyénség mellett szólni azt jelenti, hogy az ember hízeleg a kormányhatalomnak, vagy megtagadja a zsidó édesanyját. Metafizikai értelemben nem vagyok keresztyén persze, hiszen nem hiszek inkább a természetfölöttiben, mint bármelyik püspök, azaz sehogy se. Az evangyéliom Krisztusa – a zsoltáros és a próféták utóda, aki evvel egyetemessé tette a zsidókérdést –, beleértve az apokrif iratok radikális megváltóját, elvet minden földi hatalmat és minden földi szükségszerűséget. Elveti a munkát, a családot és minden szexet, a származási, kulturális és kultuszközösséget, elveti a nemek közötti különbséget, elveti az államot és minden uralmat, elveti a gyermekek és a fölnőttek közötti értékkülönbséget, elveti az erényességet és az erkölcsi fölsőbbrendűséget, elveti a háborút, a királyságot és a papságot, elveti a gyakorlatiasságot, az óvatosságot és a jövőt.

Hozzá képest minden radikális forradalmár megalkuvó. Egyáltalán nem törődik a következményekkel. Eszménye az önzetlen szülői szeretet. Amikor a Máté-passió megrendítő kórusa azt kiáltja, hogy „Mein Vater! Mein Vater!”, akkor hangot ad a krisztusi érzésnek. Nem veszélytelen, de ártatlan. A kommunizmus se adhatja alább. Csakhogy a kommunizmus és általában a baloldal céljai e világiak. Marcuse szerint a materiálisnál felsőbbrendű lét feltételezése elfedi az e világi boldogulás lehetőségét. Ön viszont egyszer arra mutatott rá, hogy a marxizmust éppen a „millenarisztikus váradalom” különbözteti meg a közönséges történeti relativizmustól. Vagyis az, hogy az ígérete a transzcendenciával határos. Nem, hanem maga a transzcendencia.

Az volna?

Persze. Evvel nem mondok újdonságot, Ernst Bloch vagy száz éve megírta már. A marxizmusban benne van az a transzcendens törekvés, amely már a keresztyénségben sincs meg feltétlen. De az iszlámban még igen.

Hajlandók is meghalni.

Mások is hajlandók, például a kommunista mártírok.

Csak voltak.

Így van. Egyébként a muszlimok is egyre kevésbé hajlandók rá, mert az iszlám is modernizálódik. Ölni még csak-csak, de meghalni már egyre kevésbé. Egyébként a mártíromság vállalása közel áll a kegyetlenséghez lélektanilag, ezért kételyeim vannak. A baloldal kísértése a fanatizmus, a jobboldalé a szkepszis. Én mindenesetre – itt és most – csökkenteném a gyűlölködést, s ezt természetesen az önbírálattal, és nem az ellenfél vádolásával kell elkezdeni. Nem kívánom senkinek a szerencsétlenségét, beleértve azokét, akik – a másoké mellett –  a halálomat kívánják. Ezt nem fogom viszonozni.

Értelmezzük végső célja felől a marxizmust! Mi az eszkatonja?

Az eldologiasodás, az elidegenedés és a kapitalizmus alóli fölszabadulás apokalipszis a szó igazi értelmében – a fátylak eltávolítása és színről színre való látás. Hiába nem tetszik ez sok marxistának, a keresztyénséggel föltűnők a párhuzamok. Mind a keresztyénségben, mind a kommunista millenarizmusban rendkívül fontos a közvetítés- és intézményellenesség, valamint a személyesnek a primátusa. Az persze kétségtelen különbség, hogy Jézus nem törődött a következményekkel. „Nézzétek az ég madarait!”

FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD

Az igazságtalanság és az eldologiasodás számos következményét visszavonhatatlanná teszi a halál. Ezért jut még Adorno is arra a belátásra, hogy az igazságosság lehetetlen a holtak feltámadása nélkül.

Ahhoz, hogy a megigazulás megtörténjék, valóban arra lenne szükség, hogy a halál ne legyen végleges.

Mit ért tehát pontosan transzcendencián? Mert Jézus és Marx között ezen a ponton már nincs semmiféle egyetértés.

Persze hogy nincs, de hát ezért vagyok marxista, és ezért nem nevezem magam keresztyén gondolkodónak. Mert sajnálatos módon a föltámadásban nem tudok hinni. Jó lenne, de nem tudok.

Ha az emberi állapot korrupciója ekképp feloldhatatlannak tűnik, van bármi remény a marxizmusban?

A fölszabadulásnak a szükségessége áll fönn. Hogy a reménye fönnáll-e, azt nem tudom. Vagy igen, vagy nem. Jelen pillanatban az esélyek nem jók. Lehetséges, hogy a világ számára nincsen semmiféle remény, de ez az égvilágon semmit nem mond arról, hogy mi a kötelességünk.

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Filozófus, politikus, közíró. 1948-ban született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett filozófia szakon, majd 1978-ban Magyarországon telepedett le. A Kádár-korszak demokratikus ellenzékének egyik legismertebb tagja, 1988-tól 1994 között az SZDSZ politikusa. 1989-től az ELTE Jogtudományi Karán a filozófiai tanszék docense, majd a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének igazgatója. Nézeteit a nyolcvanas évek liberalizmusa után a kétezres évektől sajátos marxizmus jellemzi. Négy gyermeke van.